Kacziány Ödön - Tábortűz

Olaj / vászon festmény

Mérete:  40*50 cm

Keret nélkül

Tekintsd meg további termékeimet is!

Kacziány Ödön

Festő. Előbb Barabás Miklósnál, majd a müncheni Képzőművészeti Akadémián tanult 1869-től. 1874-76 között Párizsban, az École des Beaux-Arts-ban képezte magát. Rómában járt tanulmányúton. 1904-ben a Nemzeti Szalon Ernst Lajos-díjjal jutalmazta, 1906-ban ugyanitt gyűjteményes kiállítása volt, majd 1909-ben Nemes Marcell-díjjal tüntették ki. A Műcsarnokban Wahrmann-díjat és társulati nagydíjat kapott 1909-ben.
1914-ben a velencei kollekcióval vett részt, 1920-21-ben Karlsruhéban, Mannheimben és Düsseldorfban mutatta be műveit. Tőle származnak a szegedi pályaudvar faliképei. 1932-ben a Műcsarnok retrospektív kiállítást rendezett számára. Több képét őrzi a Magyar Nemzeti Galéria, egy-egy képe a főváros, illetve a Történelmi Képcsarnok tulajdonában van. Gulácsy mesterének tekintette. A szimbolizmus egyik legnagyobb magyar képviselője.

"A kultúrtanácsos megbízásából szegedi tartózkodásának első évében megfestette az idős Tóth János piarista tanár arcképét a város részére. A profilportré azonban nagy felháboro‐ dást váltott ki, ugyanis a frontális beállításhoz szokott városatyák kifogásolták, hogy a festő csupán egy szemet festett az aggastyánnak. Nehezen birkózott meg az alacsony ízlésű és mű‐ értelmű közönség számára festett női és férfi portrékkal is, ám megélhetését ezekben az első szegedi években csak ezekből a bérmunkákból tudta fenntartani. A kényszerű kompromisz‐ szumok ellenére ezek a képei is őrzik azt a mélytüzű, szellemtől áthatott festésmódot, mint oltárképének Krisztusa. Egy Kacziány kép tulajdonosa elmesélte, milyen megrendítő élmény pipázó dédapja képét látnia a falon; „mintha az elmúlt évszázad ködén, és a pipafüstön ke‐ resztül nézne rám, a szemei pedig öröktől ismerősek, mintha az én szemeim lennének.” Ezek a tiszta tekintetű, humánus portrék, ezek a rendkívül szűk térbe szorított élettörténések, mind úgy lobognak, mint a pásztortüzes képek máglyái, mintha nem húnyhatna ki belőlük az élet. A tűz 1885‐ben ismét bélyeget nyomott Kacziány művészetére. A szegedi Színházban egy áprilisi délutánon tűz ütött ki, és porig égette az épületet. A festő érzékletesen leírja az ötven‐ hatvan méter magasan lobogó, izzó lángtengert, mely a fehértől a sötétvörösig, mindenféle színben játszott. „Mint pokoli manók táncoltak a lángnyelvek sziporkázva, pattogva égett a gazdag anyag. Még a késő esti órákban is, mint izzó kráterből tört ki a féktelen elem…” Meg‐ említi, amint a színtársulat tagjai, kiknek esedékes fizetését másnap kellett volna kapni, mi‐ lyen némán, kétségbeesetten álldogáltak a tűz körül, „milyen meghatóan búcsúzott az oszló színtársulat a leégett színháztól.” Ez a jelenet, az égig csapó lángnyelvek körül álldogáló em‐ berek, élete végéig festészetének visszatérő témájává vált."

Váraljai Anna: Ember a tűz mellett, Tisztatáj, 2012

Kacziány képeinek értéke egyre növekszik, a Kieselbach utolsó árverésén egy képe 600 ezer forintért kelt el...